"Apu, hol vagy? Már hazavárlak,
Olyan régen beszéltünk...
Olyan rég kérdezted meg hogy vagyok,
Milyen volt a napom...
Gyere haza, különben megöl a bánat.
Borzalom,amit a hiány művel,
Nem tudom megfogalmazni sem tíz, sem millió betűvel..."

Leírhatatlan amit érzek. Bementem hozzá hétfőn. Névnapja volt és mindenképpen fel akartam köszönteni. De nem engedte, hogy sokáig maradjak... 20 percig voltam és hazaküldött. Azt mondta, hogy nagyon szeret, de nem szeretné ha szenvedni látnám. Tegnap anyu felhívott és mondta, hogy Lele itt alszik, meg ő is, mert nagy baj van. Kérdeztem, hogy anyu de ugye nem...?! Mondta, hogy még nem. De 2-3 órája van. :( És elkezdtem sírni. Sírtam, hogy csak tudtam. Kimentem az erkélyre, hogy senki ne lásson és ne is tudjon rólam. Nem mondtam el nővéremnek, mert mondtam anyunak, hogy majd ő mondja el. Hát később fel is hívta anyu és elmondta neki. Mondtam, hogy menjünk be hozzá... még látni akarom! El akarok tőle köszönni! Anyut felhívtuk és mondtuk, hogy jöjjön értünk, mert be szeretnénk hozzá menni. El is jött értünk, de akkor már rég túl volt a 2-3 órán amit jósoltak neki. Már kihűlt egy picit a bőre, de mikor beléptünk és beszéltünk hozzá, kezdett felmelegedni. Nem volt magánál, de látszott, hogy érti amit mondtunk. A pici is megsimogatta és elköszönt tőle. Mi is elmondtuk, hogy mennyire hiányozni fog és, hogy mennyire szeretjük. Mondta anyu, hogy nem szerette volna ha így látjuk, és ha így emlékezünk rá. De én nem így fogok rá emlékezni. Én apámként gondolok vissza rá azzal a sok szép emlékkel együtt. Nekem ő volt az apám. Nem voltunk sokáig nála... inkább villamossal jöttünk haza, mert nem akartuk, hogy anyu otthagyja. Nem akartuk, hogy utolsó perceiben egyedül legyen. Mondta anyu, hogy már csak ránk várt, mert a legkissebb fiára. El akart tőlünk búcsúzni, mert ahogy kiléptünk a szobájából, 3 perc mulva megállt a lélegzete. Nem volt tovább. Elmúlt egy élet... csak így! Ilyen hirtelen! Ez feldolgozhatatlan.
Ott álltam a halálos ágya mellett és szorítottam a kezét, és azt kérdeztük magunktól, hogy miért nem harcolt még egy picit? Pedig tegnapelőtt még tervei voltak! Tegnapelőtt még nyaralót akart venni! Fel akarta nevelni a legkissebb fiát! El akart menni nővérem ballagására! És miért? Miért nem teheti meg? Ki akarta így? Miért pont ő? Miért mindig a legjobb emberek? Miért mindig velünk cseszik ki az élet? 16 évesen miért kell minden rosszat átélnem? Nem értem volna rá 40 évesen ennyi tapasztalatot szerezni? Miért nem ment el ősszel az orvoshoz?? Akkor lett volna esélye. Szerettünk!! :(

"Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik."

"A Halál nem válogat, és nem kérdezi soha, mit szeretnénk: menni vagy maradni.
A Halál jön, választ, s ha egyszer kiválasztott, semmit sem tehetünk.
Az emberben nem marad más, csak a remény. A remény és a hit, hogy Odaát minden jobb lesz..."

"Valakinek meg kell halni, hogy a többiek megbecsüljék az életet."

"Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk."